| Magyar Királyság | |||||||||||
| 1000. december 25. – (1921:XL.VII. tc) Napjainkig tart | |||||||||||
|
|||||||||||
 |
|||||||||||
| A Magyar Királyság és az autonóm Horvát–Szlavónország (világoszölddel) 1914-ben | |||||||||||
| Nemzeti himnusz: Hymnus, a magyar nép zivataros századaiból | |||||||||||
| Általános adatok | |||||||||||
| Fővárosa | Székesfehérvár (első) Budapest (utolsó) |
||||||||||
| Terület | 325 411 (1914) km² 328 660 (1918) km² 92 952 (1920) km² 93 075 (1924-1938) km² 172 149 (1941) km² |
||||||||||
| Népesség | 20 886 487 (1910) | ||||||||||
| Hivatalos nyelvek | latin (1000-1784; 1790-1844) német (1784-1790; 1849-1867) magyar (1844-1849; 1867-) |
||||||||||
| Vallás | római katolikus Református | ||||||||||
| Nemzeti ünnep | április 11. (Az áprilisi törvények emlékünnepe) augusztus 20. (I. István emlékünnepe) |
||||||||||
| Pénznem | Magyar aranyforint (1325–1553) Konvenciós forint (1750–1857) Osztrák értékű forint (1857–1866) Osztrák–magyar forint (1867–1892) Osztrák–magyar korona (1892–1918) Magyar korona (1919–1926) Magyar pengő (1926–1946) Magyar adópengő (1946) |
||||||||||
| Kormányzat | |||||||||||
| Államforma | abszolút monarchia (1000–1867) alkotmányos monarchia (1867–1918, 1920,(1921:XL.VII. tc. szerint Napjainkig) |
||||||||||
| Dinasztia | Árpád-ház (1000-1301) Anjouk (1301-1395) Vegyesházi királyok (1301-1307 és 1395-1540) Habsburg-ház (1526-1780) Habsburg–Lotaringiai-ház (1780-1918) |
||||||||||
| Államfő | király nélküli királyság | ||||||||||
| Kormányfő | Kormányzó | ||||||||||
| Törvényhozás | nemzetgyűlés (1867–1946) | ||||||||||
|
|||||||||||
 A Wikimédia Commons tartalmaz Magyar Királyság témájú médiaállományokat.
|
|||||||||||
A Magyar Királyság 1000-től 1918. november 16-ig, majd 1920. március 1-jétől[1]1946. február 1-jéig[2] a történelmi magyar állam hivatalos elnevezése. A királyság államformaként I. István megkoronázásával jött létre a Kárpát-medence területén a honfoglalástól fennálló Magyar Fejedelemség folytatásaképp. Az ország az erős német fenyegetettség ellenére is lépést tartott az európai fejlődéssel, és a 14. századra nagyhatalmi pozícióba került. Ez azonban I. (Nagy) Lajos után gyorsan leépült, majd az 1479-es kenyérmezei csata felvezetésével 1521-től megkezdődött a török háborúk kora, amely két évszázadnyi hátrányba hozta Magyarországot Európával szemben.
A török hódoltságnak és az ennek kapcsán kialakuló Erdélyi Fejedelemségnek a Habsburg Birodalom vetett véget. Ez politikai és gazdasági függőséghez vezetett, ami tovább hátráltatta a Magyar Királyság felzárkózását. Ennek ellenére az Osztrák Császárság politikai elszigetelődése, a Porosz Királyság megerősödése, az 1866-os königgrätzi csata katasztrófája meghozta az osztrák–magyar közeledést, és 1867-ben létrejött a kiegyezés, amelynek során a Magyar Királyság egyenrangú félként vett részt az Osztrák–Magyar Monarchia életében. Az ipari forradalom második hullámába már Magyarország is képes volt beszállni, és az első világháborúig csaknem ledolgozta hátrányát. A „nagy háború” következményeként az Osztrák–Magyar Monarchia szétesett, Magyarország az összes résztvevő közül a legsúlyosabb következményeket szenvedte el (trianoni békeszerződés). Ettől kezdve a Magyar Királyság király nélküli királyság lett, amelyet Horthy Miklós kormányzó vezetett. A második világháborúban a Magyar Királyság a helyzet foglyaként ismét a vesztes oldalon állt. 1946-ban a királyságot mint államformát hivatalosan megszüntették a Második magyar köztársaság létrejöttével.
A királyságban a hivatalos nyelv 1844-ig a latin, 1844-től 1867-ig a magyar, a kiegyezéstől 1918-ig a magyar, Fiuméban az olasz, Horvát–Szlavónországban pedig a horvát voltak. A Magyar Királyságot az 1918 előtti területtel gyakran a történelmi Magyarország, illetve a Nagy-Magyarország kifejezéssel jelölik, amit ebben az értelemben Trianon után kezdtek használni.
A Magyar Királyság történelme legnagyobb részében a Kárpát-medencét és a Kárpátok ívét birtokolta, a hegység vízválasztója viszonylag pontosan megadja az országhatárokat. Délről a Száva, nyugatról a Lajta és az Alpokalja határolta. A Kárpátok íve és a nagy folyók ezt a területet jól védhetővé tették, az ország a történelme folyamán jelentős területváltozásokon nem is ment át. A Magyar Királyság a Kárpátokon túlra rendkívül ritkán vezetett hadjáratot, de hódítók is csak egyetlen alkalommal törtek be innen sikerrel, a mongolok. Változatos földrajzi környezet, amelyben magashegységek (Kárpátok), középhegységek (Dunántúli-középhegység, Északi-középhegység, Erdélyi-középhegység), dombságok (Dunántúli-dombság) és hatalmas síkságok (Alföld, Kisalföld) is vannak. A legmagasabb pontja a Gerlachfalvi-csúcs volt. Az ország két fő víziútja a Duna és a Tisza. Legnagyobb tava a Dunántúlon található Balaton.
A történelmi Magyar Királyság földrajzi középpontjának helyét 1880-ban mérték ki Szarvas közelében. Mihálfi József főgimnáziumi tanár 1880-ban számította ki. A helyiek rendkívüli fontosságot tulajdonítottak a dolognak, melyet a kornak megfelelő eszközök segítségével büszkén népszerűsítettek. A Nagy-Magyarország mértani középpontját jelző Kreszan-féle szélmalmot azonban lebontották, helyét sokáig mindössze egy malomkő jelölte. A jelenlegi szélmalmot Gödri István tervei alapján 1940-ben készítették el. 1932-ben újra felmérték a Magyar Királyság földrajzi középpontját. Az ekkor korrigált országközéppont az eredetitől fél kilométerrel távolabbra került, a szarvasi arborétummal szemben fekvő területre, a Holt-Körös és a Zöldpázsit-körgát közé. A kijelölt pontra egy dombot és egy szélmalom formájú emlékművet építettek, terméskőből.
A magyar állam nem volt tekinthető modern értelemben vett központosított monarchiának: különféle részei mindenkor jelentős önállósággal, esetenként államisággal is bírtak. Így lehettek részben katonai közigazgatású védterületek, részben önálló nemességgel rendelkező társországok, önálló városok stb. A Királysághoz való kapcsolódásuk nem volt tekinthető egyszerűen közigazgatásinak.
Ezek között Erdély különleges helyzetű, mivel a Magyar Királyság kezdeteitől 1526-ig a Magyar Királyság szerves része volt, csak közigazgatásilag különült el. 1526–1571 között a magyar belháború és a török hódítás miatt folyamatosan távolodott a Magyar Királyságtól, míg egy kvázifüggetlen Erdélyi Fejedelemség ki nem alakult. A Magyar Királyságot a töröktől visszafoglalt területekkel egyesítő Habsburg közigazgatás nem csatolta vissza Magyarországhoz, hanem önálló, közvetlenül az uralkodó hatáskörébe tartozó tartományként szervezte meg, és csak a kiegyezéssel vált újra a Magyar Királyság részévé.
A hosszú távon ténylegesen birtokolt, részleges önállósággal rendelkező területek:
Átmenetileg vagy formálisan birtokolt területek:
Lásd még: Vármegyék, bánságok, székely és szász székek, szabad királyi városok, szabad kerületek és katonai határőrvidék
Megjegyzés: A heraldikában a fentiek címerei a kiegyezés (1867) után a magyar címerben is megjelentek. A magyar nagycímer a Magyar Szent Korona Országainak címereit hiánytalanul tartalmazta, köztük az összes igénycímert is, míg a magyar középcímer (mind a kettő a magyar kiscímert mint boglárcímert tartalmazza) csak az első csoport címereit foglalta magában, vagyis az osztrák tartományként igazgatott Dalmáciáét is.
A Magyar Királyság területe a tatárjárástól soknyelvű ország volt. Az ország belső területein élt a nemzetalkotó nép, a magyarok. Egy csoportjuk, a székelyek távolabb éltek ezektől a területektől, eredetileg a nyugati gyepűk mentén, majd áttelepítés után Erdély délkeleti részén, Székelyföldön.
A Vág és a Nyitra folyók völgyében élt egy morva-szláv népcsoport, belőlük alakultak ki később a szlovákok. A románok a 13. században kezdtek bevándorolni a Kárpátok déli lejtői felől, majd ők lettek a legnagyobb lélekszámú nép Erdélyben. Az ország több részén is éltek németek, például nyugaton, a későbbi Burgenlandon (magyarul Őrvidék), valamint németül beszéltek az erdélyi és a szepességi szászok, illetve több német nyelvű terület is volt a Bánságban, a Dunántúlon, a Garam folyó mentén és Budapest, Kassa környékén. A németeken kívül olaszok is jöttek az országba, az első városi kiváltságokat italicus kereskedők kapták. Oláh Miklós esztergomi érsek 1536-ban telepeseket említ az Eger-völgyben, akik "mind a mai napig franciául beszélnek". A nyugat-európai bevándorlókat sokszor csak teutonnak nevezték, de ezek között flamandok, vallonok, frankok is voltak.
A déli területeken különböző délszláv népek, például szerbek, horvátok, szlovének éltek. A középkori források bolgárokat is említenek, akik később már csak a bánság bizonyos területein laknak Magyarországon belül (igaz, a középkorban délebbre nyúlt az ország határa). Az északkeleti részeken, Kárpátalján a ruszinok éltek. Ezeken kívül zsidókat, görögöket és örményeket, valamint lengyeleket és cseheket találunk az országban. A középkorban több sztyeppei nomád is betelepedett, ilyenek például a kunok, jászok, úzok, kálizok, illetve egy iszlám vallású népcsoport, akiket a magyar nyelv böszörményeknek, izmaelitáknak nevez. Ők talán a besenyők vagy a volgai bolgárok lehettek. Ez utóbbi népek sorsa az asszimilálódás lett.
A középkori Magyarországnak 1495-ben végzett összeírás alapján 2,6 millió lakója volt (Horvátország nélkül), ebből 1,9 millió volt magyar amely a lakosságnak nagyjából 70-75%-a. A Magyar Királyság összlakosságából 1 millió élt a mai Magyarország területén és 1,6 millió a mai országhatáron túli területeken. A mai országhatárokon túli területeken 900 ezer magyar élt, amely a mai határon túli lakosok nagyjából 55-60%-át jelentette. A déli területek és végvárak magyar többségű népessége folyamatosan csökkent a török támadások miatt.[4]
A Magyar Királyság 1000 karácsonyának első napján (vagyis a Gergely-naptár szerint 1001. január 1-jén) jött létre I. István megkoronázásával. Ő hozta létre az országban a közigazgatást: az állam területét közigazgatásilag vármegyékre, egyházi szempontból egyházmegyékre) osztotta. Törvényeket hozott mind az állam, mind az egyház megerősítésére. 1038-ban bekövetkezett halála után az ország meggyengült. Belső háborúk, külső támadások és az uralkodók személyével, politikájával elégedetlen magyarság lázadásai miatt.
I. László (uralkodott 1077-1095) szigorú törvényeket hozott a belső rend megszilárdítására. 1091-ben perszonálunióval Magyarországhoz csatolta Horvátországot és elfoglalta Dalmácia egy részét. Utódja, Könyves Kálmán enyhített törvényein és meghódította egész Dalmáciát. A 12. század második felében a Bizáncban nevelkedett III. Béla visszafoglalta a Bizánci Birodalom által megszállt déli területeket. Ő szervezte meg az országban az első a királyi kancelláriát, ahol Anonymus is dolgozott.
II. András a királyi birtokok nagy részét elajándékozta (főleg külföldieknek). Az ezt elfogadni nem akaró főurak kényszerítették ki 1222-ben az Aranybullát. András fia, IV. Béla felhagyott apja birtokpolitikájával. Az ő idején törtek be az országba Batu kán vezetésével 1241-1242-ben a tatárok, amelynek etnikai következményeit az országnak sosem sikerült kiheverni. 1301-ben III. András halálával kihalt az Árpád-ház férfiága.
Interregnum, azaz király nélküli időszak következett, amelyben azonban három trónkövetelő is volt, akik közül időnként meg is koronáztak egyet-egyet. Végül az Anjou-házból származó I. Károly foglalhatta el huzamosabb időre a trónt. Miután a kiskirályok legyőzésével megszilárdította hatalmát, megreformálta a gazdaságot és a hadsereget is. Az eddigi ezüstdénár helyett firenzei mintára aranyforintot vezetett be. Banderiális hadsereget hozott létre. 1335-ben Visegrádon királytalálkozóra került sor a magyar, a lengyel és a cseh király részvételével, ahol gazdasági és politikai kérdéseket egyeztettek. 1339-ben Károly III. (Nagy) Kázmér lengyel királlyal örökösödési szerződést kötött, mely szerint Kázmér fiúgyermek nélküli halála esetén károly utódjáé lesz a lengyel trón.
1342-ben Károly halála után fia, I. Lajos vette át a trónt. Több hadjáratot vezetett a Nápolyi Királyság ellen, valamint hűbéresévé tette a balkáni államok többségét. 1370-ben Nagy Kázmér halála után övé lett a lengyel korona is, létrejött a lengyel-magyar perszonálunió, ami haláláig, 1382-ig tartott. Magyarországon 1387-1437 között Luxemburgi Zsigmond volt a király, aki a 1433-tól a német-római császári címet is viselte. 1396-ban Nikápolynál ütközött meg a törökökkel, azonban vereséget szenvedett. Hunyadi János 1446-tól 1453-ig viselte a kormányzói tisztséget. A törökök elleni legnagyobb győzelme azonban 1456-ban, Nándorfehérvárnál volt.
A nándorfehérvári diadal után azonban a táborában kitört pestisben meghalt. Két évvel később, 1458-ban kisebbik fiát, Mátyást királlyá választották. Az ő ideje alatt még egyszer felvirágzott a középkorban az ország: megerősítette a gazdaságot, délen a törökkel viszonylag békés viszonya volt, csak néha voltak összeütközések. Meg szerette volna szerezni a német-római császári címet, ezért elfoglalta Morvaországot, Sziléziát, Ausztria egy részét, Stájerországot és 1485-ben Bécset is. Székhelyét is ide helyezte át. 1490-ben hirtelen halt meg.
Az első világháború után helyreállt Magyarország függetlensége, de a trianoni békeszerződés a korábbi államot feldarabolta. Az új „csonka-Magyarország” hivatalos neve továbbra is Magyar Királyság maradt, államformája királyság volt, de a trón betöltetlen maradt, mivel az antanthatalmak megtiltották IV. Károly visszatérését. Így az államfői hatalom ideiglenes rendezését a magyar történelemben ismert formulával oldották meg: az 1920 elején összeült Nemzetgyűlés titkos szavazással Horthy Miklóst választotta meg kormányzónak. Ugyanakkor az antanthatalmak nem tettek meg mindent annak érdekében, hogy IV. Károly soha ne tudjon egy esetleges restaurációs kísérlettel újból a magyar trónra ülni. Így történhetett meg, hogy 1921-ben kétszer is megpróbált visszatérni, melyre a szomszédos országok tiltakozással és katonai beavatkozás lehetőségével válaszoltak. A románok és a csehek ténylegesen elkezdték a mozgósítást a Magyar Királyság ellen. Az akkori magyar külpolitika fő célja az elcsatolt korábbi, részben magyarok lakta területek visszaszerzése volt a békeszerződés revíziója révén.
A második világháború végén az állam összeomlott, a királyság megszűnt és megalakult a második magyar köztársaság.
A Magyar Királyságnak a korai időkben nem volt tényleges fővárosa. A királyi udvartartásnak nem volt állandó helye, egymás után járta végig udvarházait, valamennyi időt mindegyikben eltöltve, felélve az ott felhalmozott élelmet, közben intézve a kormányzati feladatokat, ítélkezve a helyi peres ügyekben. A királynak természetben vagy pénzben járó adókat országszerte a legközelebbi udvarházba szolgáltatták be. De megkülönböztetünk néhány várost, melyek valamilyen oknál fogva kiemelkedtek a többi közül. Az Árpád-korban két ilyen város volt: Esztergom és Székesfehérvár. Valószínűleg mindkét várost Géza nagyfejedelem alapította 970 körül, két fejedelmi székhelyet létrehozva ezzel. I. István királlyá koronázása után a két városnak különböző szerepköröket adott: Esztergom lett az egyházi, Fehérvár a világi és a törvényhozási központ. A megszervezett egyház feje az esztergomi érsek lett, aki - nyilvánvalóan - Esztergomban székelt. A legtöbb országgyűlést a Fehérvár melletti mezőkre hívták össze. István Székesfehérvárott alapította meg azt a bazilikát, mely a török hódoltságig a királykoronázások kötelező helyszíne volt. Fehérvárt egyes források szerint ekkor az ország metropolisának, vagyis fővárosának tekintették.[5] Itt őrizték a királyi kincstárat, a koronázási jelvényeket, itt volt a hivatalos királyi szék, itt tartották a törvénykezési napokat, valamint itt őrizték az állam hadilobogóját.
A tatárjáráskor Esztergom nagy része elpusztult, ám Fehérvár falai visszaverték az támadókat. A mongol invázió utáni zűrzavarban alapította meg IV. Béla Buda várát, mely a 14. század elejére számos szerepkört átvett a két korábbi székhelytől. Bár Esztergom maradt az egyházi központ, Székesfehérvár pedig a hivatalos királyi székhely és a koronázóváros, Buda lett az a település, ahol olyan palota épült, mely állandó helyszíne lehetett a királyi udvarnak. Károly Róbert és Nagy Lajos uralkodása alatt kisebb települések is felemelkedtek, például Visegrád és Temesvár. A 15. században Luxemburgi Zsigmond és I. Mátyás jelentős építkezéseket folytatott Budán, Fehérvárott és Visegrádon is.
Szulejmán szultán a mohácsi csatán aratott rendkívül fölényes győzelme után sorra foglalta el a jelentős városokat. Buda 1541-ben, Fehérvár és Esztergom 1543-ban oszmán kézre került. Innentől kezdve a Habsburg kézre jutó Királyi Magyarország központja a Bécshez közeli Pozsony lett. A királykoronázások és az országgyűlések egy-két kivételtől eltérően itt történtek az 1848–49-es szabadságharcig, melynek ideje alatt rövid időre Debrecen lett a forradalmi kormány székhelye.
A Kiegyezésig Pest és Buda külön-külön más szerepköröket betöltve tekinthető fővárosnak. Ferenc Józsefet és Erzsébetet 1867-ben Budán koronázták meg, az országgyűlések pedig a pesti képviselőházban ültek össze. Budapest 1873-as létrejöttével immár egységes fővárosa volt az országnak. Az Országház 1904-es elkészülte után az Országgyűlés hivatalos és végleges székhelye lett. Az utolsó koronázás (IV. Károly és Zita) szintén Budapesten, a budai Mátyás-templomban történt.
| Város | Időtartam | Megjegyzés |
|---|---|---|
| Esztergom | 1000 - 13. század közepe | egyházi központ, királyi székhely |
| Székesfehérvár | 1000 - 1543 | világi és törvényhozási központ, királyi székhely, koronázóváros |
| Buda | 14. század eleje - 1541 | királyi székhely, törvényhozási központ |
| Pozsony | 1541 - 1849 | koronázóváros, törvényhozási központ |
| Pest-Buda | 1849 - 1873 | törvényhozási központ |
| Budapest | 1873 - 1946 | székesfőváros és törvényhozási központ, tényleges főváros |
Az államiság tekintetében az ezeréves folytonosság kimutatása a 19. században vált politikailag fontossá, miután a 18. századig élő nemesi hungarus-tudat helyébe a nyelvközpontú magyar nemzeti tudat lépett. Ez az állam területén élő más nemzetiségek és a germán Habsburg-uralommal szemben határozta meg magát, a Kárpát-medence területén levő soknemzetiségű országban politikai kizárólagosságra tört, s ehhez keresett közjogi megalapozást.
Lengyelországtól vagy Németországtól eltérően a Magyar Királyság neve és a meghatározó politikai intézmények folyamatosan léteztek 1001-től fogva, de azok folyamatosan átalakultak, ezért nehéz egy olyan jellemzőt kiválasztani, amely önmagában megtestesíthetné a politikai folytonosságot.
Az ősi magyar uralkodó család, az Árpád-ház 1301-ben férfiágon kihalt, azután pedig különféle vegyesházi királyok következtek. Az 1526-os mohácsi csata után katonailag összeomlott az ország, és politikailag is három részre szakadt. Az állam teljes szuverenitása, a függetlenség 1918-ig hiányzott. A törököt kiűző Habsburgok nem egyesítették az országot, erre egészen az 1867-es kiegyezésig kellett várni, ekkor teremtődött meg újra a korlátozott államiság. A nemesi családok között is nagy változások következtek be. A lakosság nemzetiségi összetétele és nyelvi arculata szintén átalakult.
A Szent Korona-tan közjogi funkciót tulajdonított a Szent Koronának, a hatalom legfőbb forrásaként tekintett rá. Eszerint például a Királyság hivatalos elnevezése A Magyar Szent Korona Országai volt, ebbe tágabb értelemben valamennyi olyan területet (országokat, tartományokat) beleértettek, amelyek az Árpád-házi királyok alatt a Szent Korona birtokában voltak.
A Magyar Királyság a 11. században
A Magyar Királyság a 13. században
Nagy Lajos uralma alatti területek
I. Mátyás magyar király birodalma
Hunyadi Mátyás halálakor, 1490 körül
A Királyi Magyarország 1572-ben
A Magyar Királyság vármegyéi a 19. század végén
Teleki Pál miniszterelnök "vörös térképe", mely Magyarország nemzetiségeit mutatja az 1910-es népszámlálás alapján.
Az Osztrák–Magyar Monarchia 1914-ben. A rózsaszín terület a Magyar Királyság.
Európa politikai térképe 1914-ben.
A Magyar Királyság 1941 és 1944 között
Árpád-sávos pajzs
I. Imre címere a kilenc oroszlánnal
Kettőskeresztes pajzs
Hármashalmos pajzs
Az Anjou-házi királyok kettéosztott címere: bal oldalán az Anjou-liliomok, jobb oldalán az Árpád-sávok
I. (Nagy) Lajos címere, benne jobb felül az Anjou-ház, bal felül Lengyelország, bal alul Magyarország, jobb alul Dalmácia címere
I. (Hunyadi) Mátyás címere, benne jobb felül az Árpád-sávok, bal felül Magyarország, bal alul Dalmácia, jobb alul Csehország, középen a Hunyadi-ház címere
Az 1848-as Kossuth-címer
Az 1849-es nagycímer, benne középen a Kossuth-címer, a nemzetiszínű szalag mentén bal fentről lefelé haladva: Dalmácia, Horvátország, Szlavónia, Galícia, Lodoméria, Rácország, Szerbia, Kunország, Bulgária és Erdély címere
A magyar középcímer, benne középen Magyarország, bal felül Dalmácia, jobb felül Horvátország, jobb alul Erdély, bal alul Szlavónia, lent középen pedig Fiume címere
A középcímer 1915-től, amikor Bosznia címere is belekerül
Az angyalos kiscímer
Árpád-sávos zászló
Anjou-zászló
A Fekete Sereg zászlaja
A reformkor és az 1848-as szabadságharc idején használt polgári zászló
A Magyar Királyság zászlaja a dualizmus időszakában (1867-1918)
A magyar koronázási jelvények
A koronázási jelvények az Országházban
A magyar Szent Korona
Az Országalma
A királyi Jogar
A koronázási Palást
 |
Ez a történelmi tárgyú lap egyelőre csonk (erősen hiányos). Segíts te is, hogy igazi szócikk lehessen belőle! |
|
https://www.facebook.com/100001402234843/videos/1056337584422973/?theater
